MEMENTO/MEGEMLÉKEZÉS
Az utolsó frizura – Eulógia Krisztinek/ Krisztina Riener
Talán 13-14 évesek lehettünk amikor megismerkedtünk. Azt hiszem valami bulin ismertem meg. Azt hiszem akkor már a Drentyével jart. De lehet idősebbek voltunk. Nem emlékszem pontosan. Ugy emlékszem hogy nem igen klappoltunk akkor. Lehet épp valami sajátos befelé forduló időszakomat éltem éppen.
Arra sem emlékszem hogy mikor kezdtem el hozzá járni fodrászhoz, de akkor már a Mester utcai üzletben dolgoztak. Hát ezt se most volt! Éveken át jártam hozzá, figyeltem ahogy fejlődik a szakmájában, ahogy mindfelé kurzusra jár, egyre elmélyűltebb és egyre profibb.
Majd egy jó pár évig nem találkoztunk. Én egytemre mentem aztán külföldre. Ő közben férjhezement. Szült. Elvált. És újra találkoztunk. Elkezdünk beszélgetni.
Miután rengetek közös ismerősünk van, nem tudom már pontosan, hogy mit honnan tudtam meg róla, hogy ő mesélte-e el, vagy én szedtem fel az infó morzsákat másoktol. Annyi biztos, hogy az egyik alkalommal mikor nála jártam – jó pár évvel ezelőtt – azt mesélte, hogy férjhez ment újra egy sráchoz, aki évekig élt Kanadában, és most együtt vissza mennek oda és új életet kezdtenek. Emlékszem ebben az időszakban még levelezgettünk is, erről-arról, mert kérdezgetett, arról, hogy én hogy csináltam a dolgaimat, amikor külföldön éltem.
És elindult világnak. Itt-ott a kanyarban taliztunk, kicsit mesélt, kicsit én is meséltem, de már nagyon nem voltam képben. Figyelgettem a FB megoszásait is, de nem értettem merre jár, kivel és mit csinál. Mégis lelkesen nézegettem a képeket, mert tudtam boldog és szabad!
Most júliusban úgy alakult, hogy Pesten jártam megint. Kriszti már évek óta nem vágta a hajamat, mert nagy távolságok választottak el egymástól. Azonban, most júliusban úgy alakult, hogy a fodrász akihez az utóbbi években jártam nem ért rá. Hát ráirtam Krisztire, mert úgy tünt, hogy ő is épp Pesten volt. Hamarosan megtudtam, hogy bár még mindig sokat utazgat, már évek óta főleg Pesten él és a rákkal küzd.
Azt hiszem sejtettem a FB képeiből, hogy valami ilyesmiről lehet szó, de ismerve őt, azt is átfutott az agyamon, hogy csak bolondságból vágatta rövidre a haját. Sajnos, nem erről volt szó.
Amint leültem nála elkezdett mesélni. Az utazásokról, az élményekről, a nehézségekről, töviről hegyire. Talán azért nekem és ennyire részletesen, mert én igazán értettem a történeteit, hisz magam is megéltem hasonlókat.
És csak mesélt és mesélt, hadarva, mint aki úgy érzi, hogy nincsen elég ideje mindent elmondani, amit csak szeretne. Azt hiszem nem voltam képes befogadni minden információt, mert úgy tűnt, mintha tizen év távlatát próbálta volna belepréselni másfél órába. Csak hallgattam és ámultam. Micsoda vagány nő! – gondoltam.
Alig emlékszem valamire, olyan infó tultengés volt, de talán nem is fontos, hogy pontosan mi volt a történet, hogy merre volt és mikor, hogy kivel dolgozott vagy épp kivel élt együtt. UTAZOTT és ÉLT. FULL ON! Világot látott és magára talált. Ez volt a lényeg.
Sok inspiráló történetet hallottam az évek során emberekről, nagy fordulatokról, felfedezésekről. De az ő élet története, talán a leginspirálóbb számora, mivel igazán közelről ismertem azt, aki megugrotta a gátakat és megmászta a falakat (szó szerint). Ő mert egy nagy fordulatott venni, és mindenki szemébe mondtani, hogy: Akkor most leléptem, majd jövök! Inspiráló, mert ki mert lépni a kényelmesből, az ismertből az abszolút ismeretlenben, és helyt tudott állni. Egyedül. És mindeközben szemben találta magát önmagával és a félelmeivel, de ugyan akkor azzal a ’baromi’ erős, kisugárázással teli nővel is, akit talán soha nem ismert volna meg, ha nem indul volna el. Good on you, girl!
Az élete kezdete, már amennyit tudok az élete első másfél évtizedéről, valószinűleg úgy zajlott mint az enyém. Suli, bandázás, cigizés és kazettás magnó hallgatás a téren. Házi. Vacsi a családdal. Az élet nagyon egyszerű volt. Hétvégente ’házibuli’ valakinél, akinek a szülei elég ostobák voltak ahhoz, hogy a tizenegynéhányéves gyereküket egyedül hagyják a lakásban. Nálunk is volt ilyen buli. Oh, Jézus!
Azt hiszem, hogy a kor és a közeg, amiben felnőttünk rányomta a bélyegét a választásainkra. Ő is mint szinte mindenki, akit ismertem abból az időből, középsuli után, mind hasonló pályára állt: meló, házasság, gyerek. A válás utan pedig bulizás és pasizás … útkeresés.
Mindig vagány, talán kicsit vad csaj is volt legalábbis önmagamhoz mérten. Mindig csodáltam a vadócságát és a rengeteg energiáját. De ami miatt igazán csodáltam, az a mereszsége volt, amivel belevágott a világ és önmaga felfedezésébe! Elindult és aztán csak ment szakadatlan.
Abból a gyorsan elhadart beszámolóból, annyit tudtam kihámozni, hogy először Kanadában élt és gyorsan a saját lábára kellett állnia. Megtudtam, hogy azt is, hogy több helyen is dolgozott, fodrászként is, és ha nem tetszett neki valami, lelépett: nem hagyta, hogy megtapossák csak azért, mert külföldi volt papirok nélkül. (Micsoda nő! ) Majd tovább állt. Nem emlékszem már hogy hogyan és miért került Ausztráliába, ahol úgy érezte, hogy végre megtalálta a helyét. Sajnos a betegség közbeszólt és visszatért Magyarországra.
Tegnap, amikor megtudtam, hogy meghalt, nagyon elszomorodtam. Hiányzik. És hiányozni is fog. Mindig. Mert szerettem hallgatni a mindig-vidám-Krisztibe burkolt őrült történeteket. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a lelke most is utazik és őrültködik , de most már általam nem érzékelt magaslatokban.
Isten veled Drága Kriszti!
